Nem, nem, soha!

Annak idején, éppen száz évvel ezelőtt, mikor aláírták a gyalázatos trianoni békediktátumot, egy órán keresztül szóltak a harangok, a halálraítélt Magyarország harangjai. Imádkoztak a harangok, elzúgták azt, amit elmondani nem lehet.

A magyar nagypéntekre teremtett nemzet.

A nagypéntek az az idő, amelyben megérthetjük, amely elénk adja a világ legnagyobb mélységeit és magasságait. A nagypéntek az az idő, amikor a legtöbbet megtudhatunk Istenről és Emberről, a nagypéntek az az idő, amelyben benne gyökerezik a húsvét.

Száz évvel ezelőtt ezt a népet keresztre feszítették, a legnagyobb keresztjét hordozta, amikor a győztes hatalmak igazságtalanul ráfeszítették a legnehezebb keresztre, amelyet aligha lehet elbírni, elviselni. Hát csendben krisztusi mód szenvedett, befelé sírt a lelke felé, s oly ereje volt a nagypénteki csendnek, hogy a hóhérok is beleremegtek.

De aztán jött a húsvét, s ez a nép lassan életre kelt. Feltámadt, felállt, mert vele volt és vele van az Isten. Soha nem felejthetjük el, amíg csak egyetlen egy magyar él is a földön, Trianon gyalázatát és igazságtalanságát. Soha nem felejtheti egyetlen magyar sem, hogy mi is történt száz évvel ezelőtt, hogyan ácsoltak keresztet egy egész nemzetnyi embernek, gyereknek és aggastyánnak, férfinak és nőnek, fiúnak és lánynak, fiatalnak és felnőttnek, betegnek és erősnek.

S ha magyar a szíved, ha magyar vagy most ebben a néha Istent is elhagyó világban, akkor ezen a napon könnyezel, hallgatod a harangokat, összeszorítod a fogad, felállsz és új erőre kapsz, megújulsz miként az idő és mész tovább, mint egy olyan népnek a fia, amelynek van húsvétja.

Hát zúgjanak azok a harangok, zúgjanak mint akkor, mert akarom, hogy hallják, hogy hallja a gyermekem és gyermekem gyermeke, mert akarom, hogy értse miért szól, hiszen úgy kell most ez a harangszó mint egy falat kenyér.”