A bennem élő Trianon

1920. június 4-én a versailles-i Nagy Trianon-palotában aláírták a trianoni békeszerződést. Ez a nap immár 100 éve a magyar nép gyásznapja. Sok rendszeren és kormányon át különböző hatalmak és törvények árnyékában, de mindig emlékeztünk rá. A Kárpát-medence valamennyi magyar lakosa megérzi a súlyát ennek a szónak, akkor is, ha nem akar, vagy nem tud emlékezni.

De mit is jelent nekünk, nekem Trianon?

Szerintem a világ egyik leggyönyörűbb és legkedvesebb helyén, Székelyföldön születtem. Szépen a közepén. Magyar anyám, magyar apám által, magyar nevemmel, magyar városomban Sepsiszentgyörgyön. Hogy ez nekem mit jelentett akkor? Ugyanazt mint bárki másnak. Én úgy nőttem föl, hogy mit sem vettem észre abból, hogy mások is élnek köztünk. Nekem mindenki ember volt, hisz én is az voltam. Úgy beszélt, mint én, úgy ugrált, mint én, úgy evett fagyit, mint én. De én szerencsés voltam. Az én gyerekkoromat nem szőtte át a gyűlölet. Csak később, az iskolában kezdtem sejteni, hogy valami nagyon nincs rendben, valahogy mintha nem jó helyen lennénk. Pedig mi ide születtünk, itt éltünk mindig, itt műveltünk földet, itt írtunk verseket, itt házasodtunk és temettünk. De akkor miért mondják, hogy románok vagyunk? Miért hallom a tévében éjfélkor a román himnuszt, miért nem az Isten áld meg a magyart szól, ahogy mindig is hallottam a családomban, amióta megszülettem. Ki az a Mihai Eminescu, miért nem Benedek Eleket kell olvasnom?
A határon túli magyar gyerekek életében szerintem egy meghatározó pont, amikor rájönnek, hogy bár ők ugyanúgy magyarok, mint a budapesti vagy szegedi gyerekek, de egy tollvonás következtében, hivatalosan ők románok, szerbek, ukránok, szlovákok, osztrákok vagy horvátok. Emlékszem, amikor erre rájöttem, akkor kinyílt egy kapu és bezúdult rajta minden gonoszság és gyűlölet, amit a világ magába zárt addig. Onnantól már nem volt ugyanaz az életem, a játékok, a kirándulás, vagy a tévénézés. Keserű tapasztalat és nehéz elfogadás ez, amikor felfogod, a hazádban nem vagy teljesen otthon. Mert valaki mások is laknak ott veled. A boltos néni, a rendőr bácsi, a kalauz. Más nyelven beszélnek, máshogy viselkednek. Miért szól rám, miért kiabál velem? Nem értem, amit mond.
Gyerek voltam én is, amikor megkaptam az első „büdös magyar” jelzőt. Nem értettem. Miért vagyok „büdös magyar”? Én magyar vagyok. Csak egyszerűen magyar. Persze székely is tudom, mert székely ruhám is van. De az egy népviselet. Egy nép-csoporthoz tartozás szimbóluma. Én magyar vagyok, kérem szépen. Én Budapesten is jártam már. Az is magyar város csak kicsit nagyon messze van, ezért csak ritkán megyünk. És nekem ott lakik a nagynéném és ő is magyar. De azelőtt itt lakott mamámnál és akkor is magyar volt. Hát, hogy van ez akkor?

Gyerekként máshogy látjuk ezeket a dolgokat. De egyszerűbben is. Ha a gyerekeket kérdeznénk meg arról, hogy legyen-e autonómia biztosan lenne egy kérdésük: Lehet-e utána is játszani egymással? Igen. Akkor legyen autonómia. Ez ilyen egyszerű. Csak a felnőttek ezt már régen elfelejtették. Már nem játszunk együtt, nagyon nem, sokszor csak egymás ellen.

Aztán persze felnőttem és Budapesten is éltem és megtanultam, hogy magyar és magyar között is van különbség, oh de mennyire… Keserű tapasztalatok voltak ezek, és minden egyes kis tapasztalat valamit megölt bennem abból a gyerekből, aki kitartóan játszott odabent. Nem törődve határokkal, politikával, békeszerződésekkel és egyéb világi dolgokkal. Nem akartam megkeseredett felnőtt lenni, visszanyúltam hát oda, ami nem ismer határokat és politikát. A természethez. Nagyon fontos, hogy az ember tudja úgy látni a világot, amilyen valójában, az emberek és a hatásaik nélkül. Én ezt a mai napig gyakorlom és tanulom.

Nekem Trianon egy fenyegetés. Egy szó, ami maga rettegéssel tölt el. Mert hozzákapcsolom az én, a családom, a nemzetem és az emberiség fájdalmát és veszteségeit. Mert 100 év nem volt elég hozzá, hogy csituljanak az indulatok, hogy megegyezések szülessenek, hogy békét kössenek, hogy elfogadjanak, hogy tovább lépjenek az emberek. Trianon örökre velünk fog maradni. Mindig is emlékeztetni fog arra, hogy amit az ember fáradtságos munkával alkotott, azt az ember milyen egyszerűen tudja lerombolni. És hogy 100 év alatt sem tudtunk megváltozni, felülemelkedni, tanulni és fejlődni. Erre emlékeztet engem Trianon.

B. Csilla Réka