Megemlékezés Sértő Kálmán születésének 110. évfordulójáról

A Magyarelvű Mozgalom vezetőjének, Papp Tibor Károly (Süni) bajtársunk meghívásának eleget téve vettünk részt Sértő Kálmán Hungarista költő születésének 110. évfordulójának alkalmából. A találkozó szeptember 27-ére volt meghirdetve, a Fiumei úti sírkert bejáratához, ahol a megbeszélt időpontban népes sereg gyűlt össze.
A beszédet Süni bajtársunk mondta, a tőle megszokott érzelmekkel fűtött előadásban, néhol el- elérzékenyülve. A megemlékezés a jelenlévő Nyikos Tibor versével kezdődött:

Nyikos Tibor
Kálmánhoz

Eljöttünk Kálmán,
Mint jó testvérhez illik,
E márványtömb széléhez
Bocsánatot kérni.

Mert kevesen vagyunk,
Mert gyáva lett a világ,
Mert nem vittük tovább,
Mit egyszer ránk bíztál.

Nem vittük tovább
Az Eszmét és a Hitet,
Miért e Honban
Annyi vér öntetett.

Annyi magyar vér
Tán még sohasem
Hullott egykor,
Mikor rabszolga sorba
Került e Hon.

De itt vagyunk, nézd!
A bús lombok alatt
És együtt hallgatjuk,
Ahogy a fák susognak.

Susognak, fecsegnek
Egy szabadabb világról,
Mit megálmodtál egykor
A magyari pusztákról.
A magyari pusztákról
És annak népéről,
A Hazáról, Hitről
És az ősi szeretetről.

Az ősi Eszméről,
Mi körbe karol minket,
Ahogy itt állunk, nézd!
A Te néma sírod mellett.

Kedves Bajtársak, Testvérek!

Sértő Kálmán az 1930-as évek elején a Baranya megyei Bisséről gyalogszerrel vágott neki az országútnak – zsebében egy darab kenyérrel, hóna alatt gyűrött verses füzetével, szívében az elnyomott zsellérnép tengernyi fájdalmával, lelkében a magyar líra zengő ritmusával.
Sokan járták akkoriban az országutakat, hogy az ismeretlen népi költészetet és ezen keresztül a falusi pacsirtaszót, a patakok csobogását a magyar falvak sóhajtását, a földnélküli zsellérek jajkiáltását megszólaltassák az irodalom lapjain. Sok zsellér- és proletárfiú szemei égtek különös fényben, sok magyar szívben lobbantak fel a faji, a népi, s a nemzeti érzés őrtüzei és akkoriban még szép számmal voltak, akik izzó hazaszeretetük, hősies életszemléletük, nemzeti öntudatuk melldöngető hangoztatása mellett tenni is akartak valamit. Sértő Kálmán ezek közül való volt.
Az akkori Budapest idegenszerű, teljesen posványba fulladt szellemi életében, melynek a Lipótváros és a Japán kávéház volt a melegágya, a faluról jött őstehetség csak úgy tudott érvényesülni, ha beadta derekát. Ha célkitűzéseiből nem volt hajlandó engedni, vagy megmérhette az országutat visszafelé is, hogy talentuma örökre ködbe vesszen; vagy elnyelték a külvárosok sikátorai és talán a bűn. Sokan akarták megtörni a jeget és sokan belebuktak.
Sértő Kálmán első esetlen lépéseit az aszfaltvilágban siker követte. A szalonbolsevizmus felé hajló akkori baloldal felismerte tehetségét s az alig húsz éves, tapasztalatlan parasztfiú hamarosan a magyarországi libamájszagú irodalom szentélyében találta magát. Hatvany-Deutsch báró még a tizennyolcas patkánylázadás idejéből jól ismert mecénás előszobája volt az első állomás. Innen indult ki pályája a körúti sajtó, a Társadalmunk, később a Színházi Élet szerkesztőségein keresztül egészen a Moulin Rouge-ig. Irodalmunk akkori vezérei minden erővel arra törekedtek, hogy az egeket ostromló reményekkel kopogtató „parasztköltő” veleszületett tehetségét mennél jobban kihasználják.

„Kosztolányi Dezső: Sértő Kálmán

Sértő Kálmán ösztövér füzete hever forgóasztalomon: Falusi pillanat. Úgy érzem, kitűnő barátaim túlontúl elverték a port ezen a született, nagyra hivatott költőn, aki húszesztendős korában a maga hangján, senkihez se hasonlóan, ösztönösen és mégis művésziesen szólal meg, harsány színekkel és érett humorral. A bírálók mentségére szolgál, hogy valamennyien egy félreértés jóhiszemű áldozatai. Inkább a kötet beharangozójára ügyeltek, mint magukra a versekre. Azt hallották, hogy egy őseredeti falusi csodagyermek hadat üzen a városnak, s forradalmasítja a kötészetet. Az ilyen hírverés ellenszenves. Engem is fölbőszít, ha azzal csalogatnak egy hangversenyre, hogy valaki Beethovent az orrával fogja zongorázni. Jó verseket írni mindenképp csoda. Nem kisebb csoda, hogy egy dúsgazdag, világjárt, hat nyelven beszélő földbirtokos jó verseket ír negyven- vagy hatvanéves korában, mint az, hogy egy szegény, iskolázatlan baranyai parasztfiú ír jó verseket húszéves korában. De ez is csoda. Sértő Kálmán mentségére fölhozom, hogy ő mit se tehet a körötte zajgó lármáról. Meglehetősen közönyös is iránta. Éles esze van. Néhányszor beszélgettem vele, de sohase kaptam rajta valami nyegleségen vagy butaságon. Nem kérkedik azzal, hogy a szalonnát többre becsüli a csokoládénál, s azzal sem, hogy nem tudja, mi fán terem a jambus. Az Áldott pillanat című verse oly remekmű, melynek hamarjában nem is lelem párját. Egyáltalán nem „népies” ez, nem „paraszti” vagy „pórias”, hanem maga a lélegző természet, s annyira magyar, hogy olvasása közben nem is erre vagy arra a nagy költőnkre gondolok, hanem a testvérnépek ősi szemléletére, a Kalevelára és a Kullervo énekeire. Aztán micsoda bátor képei vannak. A nap „aranyzsír sugará”-ról beszél, karácsonykor pedig a kutya szőre „cukros”, a bojtár ostoráról „sugárhalleluja pattan”, a pléh Jézus „hószeplős”. Egyes dallamai feledhetetlenek. Ezt írja: „Menetelő ifjúságom szép lázából írok”. Hittel vallom, hogy ez a sötétszőke, domború homlokú fiatalember az Isten választottja.

Színházi Élet, 1933. március 26.”

Sértő Kálmán
Jönnek a tehenek

Jönnek a tehenek este haza
S lassan rakódik úton a pata.
Szoros tolongás mozgatja őket
S rázzák a duzzadt dús emlőket.

Himbás kolomppal Csákó vezet,
Öregen vonszol zsíros jó tejet.
Villás a szarvuk, hátuk foltos,
Mind jámbor, békés, bús, bolondos.

Fejőke s asszony várja őket,
Kaput ismerő kócos főket.
Befordul mind a rendjén szépen
S alom vár rájuk frissen készen.

A pacsirtaszó és a patakok csobogása eleinte még megszólalhatott a pesti lapok hasábjain, ameddig meg nem fordult a divat, de a falusi nép már nem érdekelte az akkori fővárost. Az irodalmi életben akkor már megnyilatkozó üzleti szellem az esetlen parasztfiú fővárosi élményeit követelte a porondra, a „Falusi pillanat” című verseskötetét a „Három év az aszfalton” követte. Ez egy „visszaemlékezésnek” csúfolt folytatásos napló volt a „Társadalmunk” című zsidó szellemiségű lapban. Most ebből idézek egy nagyon jellemző részletet:

„A hölgyek által elképelt zsidóságomon sokat gondolkoztam az utóbbi hónapban. Maguk juttatták eszembe a falum suttogását. Hogy apám édesanyja mindig pénz nélkül ment a boltba – Ármin bácsihoz. Örökké ingyen kapott ecetet, krumplicukrot, pendelymadzagot és faggyúgyertyát. Hét különböző nemű gyermeke született az öreganyámnak. Ezek mind feketevérűek, tövisszúrásra roppant érzékenyek, álmodozó szeműek és furcsán, finoman szerelmeskedők voltak.
Apám úton-útfélen megcsalta az anyámat. Édesanyám korholta az öreget és nem ismert rajta kívül más embert. Tehát ha apám félvér zsidó, akkor én okvetlenül negyedrész zsidó vagyok. Mert a közös gyerekszerkesztés törvénye csak így fogható fel. És én köszönöm az égnek, ha zsidó vér mocorog bennem…”

Közben az alkohol őrölte-rombolta szervezetét. A Moulin Rouge-ban töltött éjszakák végén, hajnal felé képes volt a termet békaügetésben is megkerülni, ha az egyik bártündér úgy kívánta. Minderről naplót kellett írnia a Társadalmunkban és verseiben is egyre több tért hódított az erotika. Ebben az időben ez kellett a megfertőzött ízlésű Budapestnek.
Pályagörbéje – miután pojácát csináltak belőle és a végsőkig kihasználták – lefelé ívelt. Hamarosan kiadták az útját. Így jutott el – éhezve és lerongyolódva – az Andrássy út egyik padjára. Itt akadt rá egyik régi katonatársa, Kovács Laci – akit rikkancskirálynak nevezett – aki karon ragadta és fölvitte az Andrássy út 60-ba, a Hűség Házába.

Kívánság
Kovács Laci barátomhoz,
a rikkancskirályhoz

Ott egyem meg a harcmezőn
az utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt…

Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán…

38 IX 19

Szeretettel:
Sértő Kálmán
csontcsillagos baka

A hamu alatt már izzott a parázs. Fiala Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt sajtófőnöke régóta keserűen figyelte a fiatal költő ámokfutását és most, a mélyponton a hóna alá nyúlt.

Sértő Kálmán
Vándorbot és barát
(Fiala Ferencnek)

Akinek szíve hús és piros,
Agyondobálják sok kőszívvel,
Rossz szívek politikája ez,
Korán végezni árva szívvel.
Vigyázz! Néked is jó szíved van,
Messziről hallgatom verését,
Nem tudom hol vagy, verset írok,
Szívednek a szívem verését…

Hiába százezerszer férfi
Nálunk, mélán is tud nézni,
Rongyos tömeget, szegénylegényt,
Költőt szelíden végigmérni.
Adni, hol lehet, foltozni a
Mások bűnét, hétszer jaj annak,
Ki fogcsikorgatva érzi itt,
Magát az építő magyarnak…

Hetekig néha nem láthatlak,
De lélekkel örökké látlak,
Ismerem már az embereket,
Akármerre jársz, haza várlak.
Egy vándorbotom van már, és Te,
Be örülök, hogy nincsen másom,
Egy bot, egy ember elég barát,
Segíti vigasztalódásom…

Sose kérdeztem, édesanyád
Él-e, vagy haja hervad a porban,
De áldja meg érted az Isten,
Akárhol van, mert valahol van,
Segíts sorsomon még egy évig,
Pártolj, úgysem sokáig élek,
Verseket írni ődöngök itt,
Élve is megdicsőült lélek.

Új élet indult meg számára. Egyéni, könnyed lírája, megkapó színes prózái ismét felszínre vetették. Ezúttal egy boldogabb Magyarországról álmodó, dolgozó közösség rajongott érte oly őszinte tisztelettel, ami egy valóban népi talentummal megáldott, sorsüldözött, de népéhez hű, népéről és népének éneklő fiatal költőnek kijár. Holta napjáig kitartott és életét tudta volna áldozni azért a politikai irányzatért, melynek követői felkarolták. De akkor már beteg volt. A baloldali sajtótitánok társaságában töltött éjszakák nyomot hagytak szervezetén. Tüdejét a magyar költők hagyományos átka pusztította, később gégebajt is szerzett és verseit mások olvasták fel a kultúresteken.
Ez a hirtelen „pálfordulás” a baloldali sajtóberkekben nem maradt visszhangtalanul. Az a politikai, társadalmi és szellemi irányzat, melynek vezetői annak idején az égig magasztalták, most a földig becsmérelték.
„Túl korán őszülök, és egyenletes léptekkel ballagok a leghűbb ápolónő: a magyar anyaföld karjaiba…” – ezekkel a bevezető szavakkal jelent meg utolsó verseskötete: a „Gyászjelentés”.

Sértő Kálmán
Gyászjelentés

Jelentem, hogy élek,
Hogyha nem is élek,
Vagy ha még élek is,
Alig-alig élek.

Lelkem vadgalamb lett,
Nem kíván repülni,
Sem a párját várni,
Csak pihenni, ülni.

Míg ellenszegültem
Az egész világgal,
Mosolyom akkor is
Terhelve volt gyásszal.

Idegen voltam a
Nagyváros jármában,
Elolvadtam fényben,
Züllésben, lármában,

Kik utánam jönnek,
Tán jobb sorsot érnek,
Nem hírt szereznek, de
Árát több kenyérnek.

Mert én alig ettem,
Ha sokat is ittam,
Dörmögtem, morogtam,
Harcoltam és sírtam.

Most már minden dühöm,
Álmom, vágyam renyhe,
Hasonlítok fehér,
Hulló hópehelyre.

Le kell hullnom, le kell,
Halálba olvadni,
Nem akarok én már
Semmit sem akarni.

Ez már a hattyúdala volt. Csengő líráját még közölték a hungarista lapok, szelleme, alkotókedve friss maradt mindig, de a teste rohamosan gyengült.
Tehetősebb hódolói Erdélybe vitték egészségének helyreállítása végett. De Erdélyből már csak a holtteste tért vissza.
1941. június 15-én hullott ki kezéből a toll. Temetésekor a ravatalozó körül a hungarista képviselők csoportja, a Turulszövetség, valamint a Nyilaskeresztes Párt díszszázada és hódolóinak hatalmas, több ezer főnyi tömege mellett ott voltak a rendőrségi riadóautók is.
Népi költő volt. Irodalmunk új irányának követője. De… hungarista. Ezért letagadhatatlan népi volta ellenére az u.n. „népi demokrácia” még 1945-ben indexre tette könyveit. Fellelhető verseskötetei ugyanebben az évben zúzdába kerültek.
Mint minden valódi művészléleknek, rengeteg ellensége volt neki is. Az irigyek és politikai ellenségeinek beláthatatlan siserahada mellett két komoly esztétikai ellenfele érdemel említést feltétlenül.
Babits Mihály, a közismert poéta doctus volt az egyik, aki a „Nyugat” című hírhedt baloldali irodalmi orgánumban már akkor megtámadta, mikor a fiatal költő első lépéseit próbálgatta az aszfaltvilágban.

„Új népiesség. – Egypár friss verseskönyv tanulságosan szemlélteti ennek az úgynevezett «új népies iránynak» eredendő-bűneit s veszélyeit. Költőik talán nem «tehetségtelenek». Sértő Kálmánnak például eleven és színes képlátása van. De hogy elront, elborít, betemet itt minden jobb hatást a sok sújtás és cifrázás! Micsoda «falusi pillanat» ez! A könyv legelső sorait olvasom: egy kis kétstrófás idillt a lepénysütésről; s már kezdődik a mesterkélt jelzők kiabáló, sőt álliteráló zuhataga. «Gazda emeli föl a konyhaküszöbön Barna bütyökbimbós, vöröslángú kezét …» Ez a népiesség megölte testvérét, az egyszerűséget. «Meghúzták az évek maguk. Bizsereg a fene faruk», – mondja a költő. «Szöszi felhők tertyegnek égen …», «Lődörög a ringó mellük», – mondja az eprészőkről, nem tekintve pontos szójelentést és grammatikát sem. S mit szóljak az ilyen kínrímekhez:

A szerelmes, nagy Petőfi,
gombolyag az esze rőfi …

Egyszerűség, vers, értelem, megsemmisülve félreáll e körmönfont póriasság erőltetett hadonázása előtt, s még a névelők is kényelmetlenül érzik magukat. A dal a falut zengi, de az intim szegénység patriarkális színeit túlrikítják a durva és furcsa pórkuriózumok, blazirt városi olvasók kedvéért mintegy gombostűre tűzve: csődörherélés, tetűjárás, vagy tizenkétágú köpések. Bevallom, szörnyűnek találom olykor ezt az etno-pornográfikus költészetet, mely körülbelül olyan viszonyban például van az Illyés Gyuláéval, mint Lisznyai volt Arany Jánossal. A Lisznyaiak és Vas Gerebenek nem haltak ki, sőt soha úgy el nem búrjánzottak, mint ma. Sértő Kálmánt olvasva nem vagyunk mindig messze a «szotyogó szotty» és «rotyogó rotty» poézisétől.”

Jellemző, hogy Babitsnak ezt a cikkét annak idején a Szent István társulat által kiadott nyolcadik osztályos gimnáziumi irodalomtörténeti tankönyv is megörökítette. Ez volt az első komoly támadás, amit Sértő életében kapott. Noha Babits és Sértő között e támadás kapcsán csak telefonbeszélgetés zajlott le, a népi költő versben válaszolt a poéta doctusnak:

Elefántcsonttoronyban székelsz,
Könyvtár mindennap életed,
Diktátor-költő akarsz lenni,
S nem ismered az életet.

Igaza volt!
A másik ellenfél, vagy inkább rivális költőtárs, szintén népi költő, aki a proletári sorsban tengette életét: József Attila. A baloldal ma is József Attilát tartja a Magyar Villon-nak s őt éppúgy magáénak vallotta a baloldali munkásság, mint Sértő Kálmánt a hungaristák. József Attila osztályharcos szociáldemokrata volt, tevékeny részt vett a pártéletben is és verseiben is kifejezésre jutnak politikai elvei. Mint pl. a Külvárosi éj c. kötete. Ő valóban a francia Villont választotta példaképül, verseinek egy részét is magyarra fordította, de költészete távol áll Villontól. Formájában és jellegében inkább Ady-szerűen misztikus.
Sértő nem sokat hallhatott Villonról. Ady Endrében látta a Nemzet prófétáját, őt akarta követni. Az Ady Endrét jellemző misztikumba burkolt súlyos mondanivalók kifejezésre juttatása azonban nem az ő tere volt. Verseit parasztosan kedves egyszerűség, rusztikus kifejezési forma jellemezte, ősi talentummal megáldott lírája valósággal kirobbant belőle, mondanivalói burkolatlanul, szabadon és nyíltan törtek fel szívéből. A fővárosban töltött évei derekán önkénytelenül is a villoni cinizmus felé hajlott életszemlélete és ez jellemezte verseit is, de főként prózáit. Ezért nyugodtan nevezhetjük Sértő Kálmánt a valódi Magyar Villon-nak.
Jellemző az is, hogy a Hungarista Mozgalom sohasem kívánta sem Sértő Kálmántól, sem más hungarista költőtől az úgynevezett irányított költészet gyakorlását. Sértő Kálmán politikailag meggyőződéses hungarista volt, de művészetében az egész magyar népé és nemzeté, miként mi hungaristák is valamennyien külön-külön is, közösen is a nemzeté vagyunk, népünk képviselői, nemzetünk apostolai. Az „Utolsó roham” című kizárólag irredenta Sértő-vers azonban elég ok arra, hogy szerzőjét még most, halála után 79 évvel is agyonhallgassák.

Sértő Kálmán
Utolsó roham

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Egy ugrás és a nyakukon leszünk,
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Mindent elsöprő lángot lehelünk,
Jaj annak, akit felkap fogsorunk,
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,
Szentkardos hadúr vezényel nekünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Villámokat szül lobogó szemünk,
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Fogcsikorgató kérdezők leszünk,
Széttépték azt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még csecsszopóknak sem kegyelmezünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Völgybe hegyeket temet a szelünk,
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk,
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a Nap,
Bocskoros sereg a fűbe harap,
Elvett jogokat százszor elveszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Nem lehet többé cicázni velünk,
Barikád hasad, hajránk, ha dörög,
Tolvajok fodros vére hömpölyög,
Hörgésekre csak tűzzel felelünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk!

E megemlékezés keretében távol áll tőlem a gondolat, hogy Sértő Kálmán esztétikai ellenfeleit dorongoljam, hiszen ma már mindhárman békében élnek együtt odafönn a Magyar Parnasszuson. Sértő Kálmán nevét azonban nem engedhetjük a feledés homályába fullasztani, mert a Magyar Villon elsősorban a miénk, lelkének politikai része hozzánk tartozik. Legjobb bizonyíték erre a végrendeletének utolsó mondata:

„Nekem pedig, ha meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy nyilaskeresztet…”

Köszönöm a figyelmet.

A megemlékezést Nyikos Tibor zárta, saját költeményével: