Király Árpád – Három a magyar igazság

Bile barátunk nap mint nap meg tud lepni mélyen szántó gondolataival, esszéivel és ékesszólásával. Egy igaz ember, apa, barát és bajtárs! Tőle kaptuk ezt a novellát, amit most megosztunk veletek.

Novella trilógia Bile „tollából”… 1/1

Azon az őszön úgy hullottak le a levelek a fákról, mintha parancsra cselekedték volna. Vastagtakaróval fedték el a drága anyaföldet, miből maguk is vétettek, mintha csak óvták volna valamitől. A kopaszodó fák ágai csapkodtak a szélben, akár sötét boszorkányok vészjósló seprűi. A szemfedőt viselő anyaföldben némán bújt meg a jövő tavasz zöldje és minden színes virága, míg komor ég alatt utolsó kapaszkodó állásait adták fel az elhaló falevelek az uralkodó szél didergető förgetegével szemben. „Megint meghalni jöttek” – susogta egymásnak az a néhány összekapaszkodott, sokat látott öreg fenyő, kik őrt álltak a falu határában, hol az éjjel érkezett mohazöld és terepmintás társaság fekete árkokat ásott az útkereszteződés mellett.

Sokadik árok, századik állás, ezredik földsánc volt ez már. Mindig csak hátra és hátra, ollóit vesztett rákként vonult vissza a teljes arcvonal, benne Istvánék százada is. Az ellenségnek célpont, a varjaknak élelem, a tetveknek otthon, a vezetésnek leírásra váró veszteség volt akkor a saras zubbonyba bugyolált alakulat, ott a Duna parti falu szélén. Pedig az egyenruha alatt a dögcédulán túl lelkek laktak a még élő testekben.

-Béla merre van? – vakkantotta egy sebhelyes arcú, komor tekintetű katona az ásástól ziháló tizedesnek, aki annyira belefeledkezett a munkába, hogy fel sem nézett. -István! Tizedes úr? – szólt megint Jenő, és a kihányt földhalom tetejébe vágva sisakját, urasan helyet foglalva rajta. -Te, ha jönnek a muszkák, én itt bevárom őket. Szarkupac tetején, sisaktrónomon ülve beszaratom őket! -Jól van Jenő, felőlem úgy háborúzol, ahogy akarsz. Én inkább maradok inkább a fedezék mögött. Egyébként, -csapott ásójával az előtte lévő gyökérre -Béci épp a századosnál van, a zabálnivalót intézi… mutasd meg, hogy méltó vagy a tápra, másszál csak vissza a helyedre, és táncolj az ásóddal!

Hárman voltak ők. Boldog gyermekek, kik Debrecen napsárga utcáin töltötték gyermekéveiket, majd a szegedi dóm árnyékában serdülő diákként együtt révedeztek az iskolapadban, és mikor hazájuk hívta őket, együtt vették fel az egyenruhát is. Nem számított az iskola már, kalandvágytól fűtve, gyermeki kíváncsisággal, legényes részegséggel, hajthatatlan vágy repítette őket is a marhavagonban egy távoli világ felé, ahol a síkság olyan nagy, hogy a magyar ugar elveszik benne, hol utazva napokig ugyan az a táj fogad, hol olyan folyók vannak, minek túlpartját sem látni. A világnak végére mentek, gondolták, és nem tévedtek nagyot. Mert a messzi Oroszország valóban az ismert emberi világnak vége volt akkor.

Három év telt el azóta a nyár óta, mikor is a németek oldalán messze vitték honvédjeink a magyar trikolór vidám lobogóját. Mint itallal áztatott éjszakák utáni ébredés, véres valósággal követelt fizetséget a sors az addigi győzelmi menetelésért, és halált virágozva minden hajnalban, kegyetlen kárhozatra ítélt mindenkit, hittben hitt, csizmát húzott, fegyvert fogott, és részt vállalt a sátán legnagyobb színelőadásában, mit látott a világ. Mert a sas és a medve párharcának előadásában bár a sas uralta az első felvonást, a másodiktól kezdve a medve kerekedett felül, és tépte ki egyenként annak tollait. Nem volt már kegyelem a legyőzötteknek, és nem volt kegyelem az Istennek sem. A sátán győzni akart.

-A felderítés jelenti, hogy előttünk már nincsenek egységek, csaka z oroszok uram! -Jelentette a hevenyészve összekapart papírlap tanulmányozása után egy hadnagy, miközben összevágva törött csizmáit, jelentést tett a százados parancsnoki állását ellátó parasztház tisztaszobájában. A százados úr, vitéz Tolnai Szőlőskertes János, épp parancsnoki eligazítást tartott. A parancsnokságot egy asztalra terített térkép, egy telefon, és egy díszes zománcú öblös hamutartó alkotta. -Menjen Lakos, a gulyáságyú töltve van, igazítson maga mellé két leventét, oszt etesse meg a századot. A Duna felőli oldalon, a gólyafészkes oszloptól kezdve a terület a németeké, evés után kerítse elő nekem az összekötőt, és nem ártana némi tűzifa is ide, mert ilyen hidegben még az ördög sem dolgozna!

Lakos Béla jó fiú volt, a százados szárnysegédjét hivatott pótolni két napja, mióta az elesett egy orosz tüzérségi repesznek köszönhetően. Béla volt hármuk közül a legidősebb fiú, Istvánék családjával egy lépcsőházban laktak, a két kölköt nehezebb volt szétválasztani mint két jó testvért. Lakos csak őrvezetői rangban szolgált, de térképismertete és kiváló német tudása végett előbb került a százados kiemeltjeinek szűk és hálátlan körébe, mint azt rangja sejtetni engedte volna. A fronton az időt vérben mérik, a valós idő múlását csak a napszakban lehet látni. Nem tudni, hogy mennyi idő telt el, mire a három bajtárs újra együtt volt, a sötétben egyetlen szál cigarettán osztozva.

-Mikor jönnek? -kérdezte fogcsikorgatva Jenő, mélykék szemével nézve az izzó parazsat. -Húzni kéne inkább tovább, amíg át lehet kelni a Dunán. Én mennék már gyerekek, rohadtul mennék.

-Nincs tűz, a németek oldala is csendes. Tegnap előtt jól szakadtunk el, az utóvéd kitért Tökölnél, talán átúsztak már, a muszka most keresi kibe lőhet bele. A felderítésüknek itt kell kikötnie. -Vette le kesztyűjét Lakos Béla, és ujjai közé vette a keserédes füstű centis csikkdarabot.

-Jencikém, nyugodtan lehetsz, itt nincsenek tankjaik! Majd megyünk, ha mondják. A lényeg, hogy együtt megyünk.

Bélának még egy rövid slukkra futotta, mikor lövések dördültek Tököl felől. Először csak egy rövid sorozat, majd felugatott a széleken is néhány lassú tüzű orosz géppuska. A németek oldalán éles tűzharc bontakozott ki. Percek alatt itt is, ott is rövid torkolattüzek váltak láthatóvá a sötétben, vezényszavak és idegen kiáltozás verte fel a hideg éjszakát. A magyar árokban riadt hangyákként támadt mozgolódás. Futótűzként terjedt a hír, hogy a német állások harckocsival megerősített támadást kaptak, az arcvonal szélesedésével kellett számolni, és ahogy ez lenni szokott, hamarosan szórványos tüzérségi tűzzel kezdetét vette az újabb ütközet, immár a magyar század védelmi vonala előtt is. A szovjet tüzérség a látott torkolattüzeknek köszönhetően elég nagy pontossággal lőtte be a magyarok állásait, így Istvánéknak sürgősen fedezékbe kellett húzódnia. Újfalu határát menthetetlenül elérte a front, mi baljós tüzével, cikázó fényekkel megfestette ezt az őszi éjszakát.

Folyt.köv.