Király Árpád – Három a magyar igazság

Novella trilógia 1/3

Bélára egy kidőlt ártéri fa alatt megbújva talált rá a Duna hideg lehelete. A vállát ért lövés bemeneti és kimeneti sebéből még mindig szivárgott a vér, csatakosra áztatva mellét és hátát, vastagon tamponált szorítókötéséből édeskés szag áradt. Nem a hideg levegő ébresztette félájult alvásából, hanem egy vegyes csapat, kik sebesült és harcképes katonák után kutattak. – Gyere bajtárs, mielőtt itt fagysz meg! -szólította meg egy idősebb korú, borostás hadnagy, ki úgy festett, hogy a kis harccsoport vezetője. Felsegítették, valaki párlatos üveget nyomott a szájára, később egy német katona kocka csokival, egy honvéd pedig kenyérdarabbal kínálta. A csapatban hatan-heten ha lehettek, ebből néhányuknak ugyancsak valamiféle sebesülése is volt. – A terv tehát az, hogy visszaharcoljuk magunkat a saját vonalainkhoz. Ma a muszkák folytatni fogják, Ráckevéig aligha találnak komoly ellenállást. Ha ellenünk hajtóvadászatot indítanak, hipp-hopp a pokolban találjuk magunkat, úgyhogy vagy átkelünk itt a folyón, vagy hadifogságba kerülünk. Ki tud németül?

Néhányan jelentkeztek, azokkal Sárközi hadnagy tolmácsoltatta a németek felé a helyzetet. Nem volt más esélyük, még a nappali világosság előtt menekülniük kellett.

A hajnali szél alábbhagyott, és mire derengő világosság érkezett, tejfölös köd szállt az ártérre. Néha még egy-egy rövid fegyverropogás hallatszott innen-onnan, aztán teljes lett a csend. A köd segítette a halottak szellemeit titokban elszállni, az életben maradottaknak pedig óvó függönyként szolgált..

István az éjszakai harcok során talált Jenőre. Egy disznóól nyújtott neki menedéket, és mikor barátja beesett a kicsiny ajtónyíláson, a sokkos állapotban lévő Jenő kis híján tüzet nyitott rá. Combjából egy szovjet szurony által okozott sebből szivárgó vér kis hideg tócsává alakult, tekintete zavaros volt, lázas remegésben szenvedett. Mikor egymásra ismertek, István tépve saját zubbonyából, az ott lévő szalmával pólyás szorítást rakott a lábára. Szervezett ellenállás már nem volt, az oroszok hajtóvadászatot tartottak a faluban, mindenkit kivégeztek, ki nem közéjük tartozott.

István hátára vette barátját, úgy mentette ki a faluból. Tudta, hogy menekülés csak a Duna felé lehetséges, hiszen a faluban már mindenütt a vörösök vannak, az ártér jó búvóhely lesz, a Duna ezüstfényes szalagja mögött pedig a magyar-német vonalak várják. Lejutni, lejutni, kijutni! Csak ez lebegett a szeme előtt. Jenő a vérveszteségtől, a kimerültségtől és a tudattól, hogy a barátjára bízhatja magát, lázálmos álomvilágba zuhant.

A faluban még néhány ház lángolt, mikor elérték a partot. Egészen a vízig mentek, István ivott belőle, megitatta Jenőt is, majd egy kidőlt fa mellé rakva,vastagon avarral betakarta. Azt hitte, hogy ketten vannak csak, mikor halk neszezést hallott. Megbújva az avarhant mellett, keze ügyébe készítette a géppisztolyát. Már észrevették.

-Ungarisce soldaten! Kameraden! …Komm zu uns! -szólt a német bizonytalanul. Hárman voltak. Sarasak, piszkosak, harctól vertek. István leeresztette fegyverét, majd feltérdelt. A tanácstalanságba vert elkeseredettek újabb harccsoportja itt is kialakult.

Néhány óra eltelte után a szovjetek megújuló támadását száz-százötven magyar és német katona fogadta ott, a falu és a Duna közti ártéri területen. Sem tüzérség, sem tankok nem kellettek ehhez a könnyűnek ígérkező játékhoz, mit az orosz katonák itt élvezetből megvívni akartak. Kipihenve, jól tápláltan már-már tolongva indultak elégtételt venni éjszakai sérelmeikért. Élvezetes vadászatot kívántak egymásnak.

István, Béla és Jenő ekkor már újra egy csoportban voltak. Hitték, hogy barátságuk bonthatatlan, és bár sokszor voltak az arcvonal mögött az évek alatt, úgy gondolták, hogy a háború minden baja és veszélye ellen ez a kötelék mindig biztos védelmet adott és ad nekik. Jenő állapota válságosnak látszott, Bélát is kegyetlenül kínozták fájdalmai, így hármuk közül egyértelműen Istvánra hárult a legtöbb felelősség. A fésűszerűen lopakodó orosz gyalogság váratlanul talált rájuk. Először csak egy rövid lövés dörrent el, mi egy német fiút vitt azonnal a másvilágra, majd elszabadult a pokol.

A fák között keresett mindenki fedezéket a sűrűsödő golyózáportól, minek elindítói közvetlen közel voltak már. Istvántól néhány méterre volt egy fiatal levente, ki látva a helyzet kilátástalanságát felállt és felemelte fegyvertelen kezeit. A golyók úgy szaggatták szét, mintha vad kutyák tépné testét, mire szétlőtt torzója az avarra zuhant. István ráparancsolt Bélára, hogy rángassa a vízig Jenőt, ott bújjanak meg, majd átúsznak együtt, ha ő is odaér.

A mészárlás a teljes ártéri szakaszon elkezdődött. Tűzharcok alakultak ki, a csoportok rövid ellenállás után felbomlottak, a járóképtelen sebesültek magukra maradtak, aki tudott, a víz felé szorult és végül megpróbált átúszni a széles folyamon. Ki élt még, nem érzett már semmit. Hisztérikusan menekült a biztos halál elől, magyarul vagy németül rimánkodva Istenhez, hogy könyörüljön életén. A Jóisten megkönyörült volna talán, de a pokol ura trónolt a földiek felett, és számára a könyörület a megváltó halál volt akkoriban.

Béla és Jenő a parti fövenyig menekültek. Lakos Béla folyamatosan beszélt a barátjához, ép vállán vonszolva szegényt. Leérve minden nehezet ledobált magáról, és várt. A halál ott lihegett a nyakukban. A géppisztolyok ugatása közt néha kézifegyverek egyszeri durranása is hallatszott. Béla ismerte ezt a hangot, tudta, hogy a sebesültek kivégzésének hangja ez. Minden robbanás egy élet kioltásának hangja. István percekkel később érkezett csak oda. Géppisztolyát eldobta, kapkodva egy uszadékfát húzott oda. Mind a vízbe mentek, Jenőt a fához szíjazták, Béla a bal karjával rákapaszkodott. A víz nagyon hideg volt, de ez a hideg számukra a reményt és az életet jelentette. István a rönköt rángatva próbálta beljebb sodortatni magát a parttól, Béla a lábával segítette. Mikor beljebb sodródtak, látták, hogy tucatszám próbálnak mások is átjutni. A muszka katonák itt-ott már kiértek a vízig, és jókat szórakozva pisztolyaikkal vadásztál le a közelebb lévő szerencsétleneket. A három fiú elég nagy célpontot alkotott, néhány orosz őket is kiszúrta.

– Gyerünk, tovább! -mondta Béla vacogó fogakkal, miközben körülöttük lövedékek csapódtak a vízbe. – A francba az egésszel! Miért van így, miért van így? – István nyöszörögve sírt, miközben húzta a farönköt… – A rend kedvéért Istvánom, csak a rend kedvéért! Mert ki fogunk jutni! Rendben lesz minden! Csak gyerünk tovább!

Szenvedve a jéghideg vízben, egyszerre sodródtak el a parttól és a sodrással együtt lefelé a széles folyón. A reggeli ködbe burkolózott túlpart messze volt még, de számukra Ercsi magas partja a földi mennyország kapuját jelentette. Hátuk mögött fegyverropogás, hangos nevetés, orosz kiabálás hallatszott, a vízben küszködő szerencsétlenek haláltusáját elnyelték a Duna örvényei.

A vízbe csapódó golyók úgy közelítettek, mintha maga a halál egy láthatatlan testet öltve futott volna a folyó hátán feléjük. Lépteit a golyók által felcsapott víz mutatta, mi a három magyar katona felé közelített olyan sebességgel, hogy felfogható legyen, de elkerülhetetlen. Mikor a sorozat az úszó farönkhöz ért, az addig kékes vízsugarak vérvörössé változtak, megtelve rongycafatokkal és faszilánkokkal. Béla testét a becsapódó golyók azonnal a víz alá nyomták, a fiatal fiú egyetlen görcsös nyögéssel elengedte a fatörzset. Tüdeje megtelt vízzel. Mire alábukott, már halott volt.

Folyt.Köv.