Budai-Sánta Balázs – Háború

Az Aranykönyv díjas szerző történelmi drámája a 2. magyar hadsereg tragédiáját dolgozza fel, három szereplő szemszögén keresztül átélve az 1942-43-as doni eseményeket. Egy tartalékos honvéd, egy munkaszolgálatos és egy, a Don túloldalán, velük farkasszemet néző szovjet szoldát fejezetenként egymást követő izgalmas történetein, az ő szemszögükből látott egyéni sorsokon, tragédiákon keresztül, szélesebb rálátásban követhetjük végig 1942 nyarától 1943 tavaszáig a doni hadműveleteket, míg sorsuk keresztezi egymást.
Túlélők visszaemlékezései, frontnaplók, megmaradt levelekből fennmaradt események képezik az alapját, e nyelvezetében és hangulatában is korhű, izgalmas és olvasmányos történelmi drámának, amely a doni katasztrófa félelemmel teli, embert próbáló valóságába repíti olvasóit.
A könyv a Bookline oldalán keresztül (is) megvásárolható.

HÁBORÚ… Kezembe vettem. Tudtam, nem egy téli regét fogok olvasni. Mégis megrázott, sokkolt a történet. Egyre messzebbre jutottam a katonákkal csikorgó hidegben, hóviharban a végtelen hómezőn ott az idegenben. Vacogtam… Velük. Piros és fehér… Az érintetlen hó a szűzies tisztaság. Piros, az az élet. Máshol. A Don kanyarban e két szín látványa maga a legmélyebb pokol, a halál előszobája. A gonosz sátán katlanja. E történelmi regény fordulatos, izgalmakban bővelkedő , remek nyelvezetű. Szemhéjam a késői órán csapódik lefelé, ám a kezem tovább lapoz. Még, még. Közben ködfátyol ereszkedik a szememre, – nem a fáradtságtól. Jeges kéz szorítja a torkom. Miképpen lehetett ez kibírni? Hogyan sikerült onnan élve hazatérni? Mi tartotta életben a harcolókat? Még csak nem is a hazájukat, nem a családjukat védték. A remény, hogy hazatérnek? Az egyre ritkábban érkező tábori lapok? A vágy a szülőföld, és szeretteik után? A HÁBORÚ nem olyan könyv, amit három nap alatt ki lehet „végezni”. Lehet, de mégsem. Átéli az ember. Fel kell dolgoznia a történteket, erőt gyűjteni a következő fejezetekhez. A tisztek kegyetlenségeit, megalázásokat, a hideget, az éhezést nehezen bírtam. Még olvasóként is kemény volt. El lehet ma képzelni azt, micsoda kincs 4 szem krumpli? Milyen Lucullusi vacsora tud az lenni vajjal megkenve? Karácsony: Meglett férfiak, kisgyermekké váltak, sírtak a fronton. Katonadolog? Ez nem éppen, de pont a legördülő könnyek mutatták, emberek tudtak maradni. – Kollektívan énekelték a Mennyből az angyalt. Most mindenki otthon volt. Aki nem kapott otthonról csomagot, annak a szíve is fázott. A bajtársak körbekínálták a legfinomabb linzert, pogácsát, beiglit, csili-vili zizegő papírba burkolt szaloncukrot. Az illúzió megvolt. Karácsony. Milyen lehetett ott? Mínusz 31 fokos farkasordító hideg. Misét hallgattak. Imátkoztak-e ők is? Ebédlőben, ahol korábban sohasem jártak, levest és káposztát ettek, kenyérrel. Forró tea, melengető nedű, és kupica pálinka is dukált. Biztosan volt áhítat, de vajon milyen gondolatok cikáztak a fejekben a Betlehemi Kisjézus világra jöttének ünnepén? Vince, a szegedi baka a kedvencem volt. Halála megrázott. Mikor halálos lövést kapott, nekem bevillant egy mondata a kezdetből: „a böszédem sö ölögáns, tudom, hogy gúnyolódnak rajt sokan, dö áruló sosöm voltam. Szerettem olvasni ízes szegedi dialektusát. Voronyezsnél lőtték agyon. Hasra esett, még felnézett és így búcsúzott: „ Áldjon mög az Istön titöket. És ottmaradt a derékig érő hóban, holtan, temetetlenül. Lelkemben elgyászoltam őt. Most éltem át a végtelen fájdalmat, sosem múló hiányát sok tízezer embernek, akik miatt több magyar temetőben ilyen nekrológot olvashatunk: XY emlékére, aki idegen földben nyugszik. Eltűnt az orosz fronton, valahol a Don kanyarban. Béke poraira. Miért? Kiért? Sorjáznak a kérdések. Volt, aki ott is ember tudott maradni – és volt aki totálisan elállatiasodott. Mitől vált egy orosz fiatalasszony őrangyallá saját életét kockára téve? Nem mérlegelt, cselekedett. Nem ellenséget, egy embert karolt fel. Egy magyar férfit. Őt, aki már feladta, és tényleg az angyalok közé készült. Az égiek közé. És hogyan tudtak nők némberré változni? Az a pajta…Az a nyikorgás…Most is látom lelki szemeimmel, – hallom a fülemmel, ahogyan hóviharban orkán erejű szél könnyű prédaként csapkodja AZT az ajtót. Mögötte magyar katonák – voltak… A látvány borzalmas. Némberek tették. A katonáskodás nemes hivatása undorító mélységbe süllyedt. Megfutott és zakkant tisztek kénye-kedvére kitett csontsovány, éhes, didergő emberi roncsok. Nekem nincsenek katonai ismereteim. De azt a nagypofájú nagy termetű hitvány tisztet, aki a vezérezredes parancsát harsogta az elcsigázott „ honvédeknek” az első pont – az első mondat után lelövöm. Nem jutott volna el 14. pontig. Mit veszítek, biztos nem teszem Justitia mérlegére. Gratulálok és köszönettel tartozom az írónak ehhez az értékmentő munkához. Felvértezett olyan ismeretekkel, amit történelem könyvekből sohasem tudhattam volna meg. Maradandó érték. Keveset tudunk, hallottunk a Don kanyarnál harcoló katonák, muszosok emberfeletti küzdelméről, mindennapjairól, gondolataikról. Miklós, Tóni, Griska, Miska, Vince, Dénes, Irina, Tolja, Ikonos János, Benedek, a valahol melléjük csapódott csupaszív százados… Hol vagytok? Túlélték-e a háborút, vagy örök álmukat alusszák idegen földben? Ui: Sajnos, Édesapám is részt vett akarata ellenére ebben a háborúban. Nem beszélt róla, mintha amnéziába esett volna. Gyáva (?) módon megszökött és csodával határos módon túlélte a poklot, hazatért. Volt egy örök titka a Don kanyarnál történtekről. Ha ez a könyv nem kerül a kezembe, sosem fejtem meg a titkát. Pedig azt a valamit véletlenül megtaláltam, öt évvel halála után. Javaslom, olvassátok el, – mert kell! Akit annyira nem érdekel a történelem, annak is jó szívvel ajánlom ezt a regényt.

Madarász Zsófi